Iskolás koromban szinte mindenki könyvtári tag volt. A kötelező olvasmányokon kívül is szerettem mindenféle könyveket kikölcsönözni. Amilyen könnyen kivettem egy könyvet, sajnos ugyanolyan nehezen sikerült időben visszavinnem őket. Pont ezért egy idő után elkezdtem kapni a leveles értesítőket.
Szia Gabriella!
Biztos elfelejtkeztél róla, hogy a tőlünk kikölcsönzött könyveid kölcsönzési határideje 30 napja lejárt. Kérlek hozd vissza, hogy más gyerekek is olvasni tudjak utánad.
Mivel nem történt semmi, jöttek az egyre kevésbé pajtáskodó, inkább hivatalosabb hangvételű levelek.
Aztán már a szüleim is kapták az értesítőket. Hogy ők miért nem tettek semmit? Mert nem is tudtak róla. Ugyanis, én mesterien figyeltem és eltüntettem az összes könyvtárból jövő levelet a postaládából.
A könyvek még mindig nálam voltak, és semmi hajlandóságot nem mutattam arra, hogy visszavigyem őket. Már annyira kicsúsztam a határidőből, és annyira szégyelltem magam, hogy nem is akartam erre az egész helyzetre gondolni. És minél jobban kicsúsztam, annál messzebb kerültem attól, hogy valaha is visszavigyem.
Mi lett a vége? A legjobb barátnőmet vettem rá, hogy vigye vissza helyettem. Emlékszem a könyvtáros bácsira: magas, barna hajú ember volt, hosszú tarisznyaszakállal. Mikor meglátta a barátnőmet rögtön értette mi a szitu. Meg is kérdezte tőle: Na mi van, a kisbarátnőd nem mert bejönni? Itt áll valahol az utca sarkánál és vár téged? Á, dehogy, dehogy, szegény épp beteg…jött a válasz.
Pedig pont ott voltam. Az utca végén, a könyvtár sarkánál, és vártam, hogy a barátnőm végre kijöjjön.És miután túléltem ezt az egészet, soha többet nem mentem a könyvtár közelébe.
E rövid kis sztori után szeretnék egy hasonló jelenségről írni.
Azzal a személlyel aki mellettünk él, velünk fekszik és kel, akivel közösen neveljük a gyerekeinket, aki a másik felünk, akivel olyan sok dolgot elértünk együtt, és akivel fél szavakból is megértjük egymást…eddig ismerős?
Vannak köztetek olyan témák amikről nehezen, vagy egyáltalán nem beszélgettek? Érzitek, hogy valami nem az igazi, hiányérzet van bennetek, régebben még van ami jobban működött. Nem is most kezdődött ez a folyamat és semmi drasztikus nem történt, csak úgy lassan és csendben átváltoztak a dolgok. Most meg már olyan ez mint a könyvtári könyv: ha nem viszed vissza időben, minél tovább húzod, annál nehezebb rávenni magad, hogy visszavidd.
És ezeket a kényes témákat, amikről hónapok vagy akár évek óta nem volt szó, próbáltad mostanában előhozni? Vagy inkább művészi szintre fejlesztetted az elkerülés és likvidálás módszerét? Mint ahogy én kihalásztam a szüleimnek szóló borítékokat a postaládából. Amint kikerült a boríték, úgy tekintettem rá, mintha nem is létezett volna.
Sokaknak az intimitás és a szexualitás is pont egy ilyen kényes téma. Magunkról, a vágyainkról nehezen beszélünk. Zavarban vagyunk és lehet kissé szégyenkezünk is. Pedig ha nem birtokoljuk a gondolatolvasás képességét, akkor nehéz lesz megérteni a másikat kommunikáció nélkül. De mitől is tudnánk erről fesztelenül társalogni? Hisz senki nem tanított meg erre bennünket.
Lehetőségként az is felmerülhet, hogy talán magától helyre kerülnek a dolgok, így megússzuk, hogy beszélnünk kelljen róla.
Vagy végső megoldásként jöhet a beletörődés. Ebben az esetben azzal nyugtatjuk magunkat, hogy ez az élet rendje. Két ember egy idő után már rutinszerűen él egymás mellett. Hát nem ugyanez történik mindenki mással is?
Bármelyik megoldást is választjuk elfelejtkezni nem tudunk a problémáról. Ott motoszkál bennünk, foglalkoztat, őrlődünk miatta. Tehát kellemetlen gondolatokat és érzéseket keltenek bennünk. Akkor talán nem megérné valami új módszert kipróbálni?
Múlt héten, mikor épp a boltba tartottam, egy idősebb pár ment előttem. Először majdnem megelőztem őket, hisz az én tempóm sokkal gyorsabb lett volna, de aztán valamire felfigyeltem. Andalgott a két kis öreg, fogták egymás kezét, és kuncogtak. A mamika még meg is simogatta a párja vállát. És ebben a semmi kis mozdulatlan annyi szeretet volt, hogy még én is érzékeltem ezt, két méterrel a hátuk mögött. Biztos vagyok benne, hogy ezt a meghittséget nem beletörődéssel, vagy a kényes témák elkerülésével teremtették meg. Nem kell itt tudományos módszerre gondolni. Valószínű megtanulták, hogy milyen módon beszélgessenek a másikkal az őket érintő (akár kényes) témákról.
Ahogy mi sem vagyunk pont ugyanolyanok mint öt vagy akár tíz éve voltunk, a kapcsolataink is folyamatosan változnak. Ez minden párkapcsolattal megtörténik, hisz nem úgy nézünk a másikra mint a megismerkedésünk kezdetén. Ez egyáltalán nem rossz, csak más. Átalakul a másikhoz fűződő viszonyunk, és a kapcsolat különböző állomásokon halad át.
Arra nem árt figyelnünk, hogy a változás milyen irányt vesz. A biztonság, a nyugalom egy nagyon jó irány. A közönyösség, az érdeklődés hiánya, már kevésbé. Ez csak attól a két személytől függ akik benne vannak, hogy közösen milyené formálják a kapcsolatot.
Csak gondolatokat szerettem volna ébreszteni az olvasóban. És ha már idáig eljutottál az azt jelenti, hogy máris valami újat próbáltál ki, keresed a lehetőségeket. És ez pont az a jó irány amiről fentebb írtam és amire bátorítalak, hogy csak folytasd tovább!